3.Fejezet
A másik önmagad
Felriadtam. A rendőrautóban találtam magam, amint a város
autópályáján haladunk. Mellettem Marianne… vagyis. A rövid szőke haja helyett
most vállig érő gesztenye barna haja van. Szeme színe pedig már nem kék, hanem
zöld. Száján már nincs az a zavaró vörös rúzs. Ez tényleg ő lenne, és hova a
fenébe tartunk?
- Maga meg kicsoda? Hol van Marianne? – kérdeztem idegesen, kapkodva a levegőt.
- Én vagyok ez. Látom nagyon beütötted a fejed, de most nem tudunk a kórházba menni. A rendőrőrsre tartunk. Már vége van a hóviharnak. – az elmém valami örült játékot játszik velem, és teljesen megörültem, vagy ez a valóság, és az emberek körülöttem nem is azok, akiket megismertem? Hova lett az a Marianne aki a kávézóban várt rám. Eddig észre sem vettem, de kint sötét volt. A hó lassacskán esett csak le, és nem szakadt. Beértünk a rendőrőrs parkolójába.
- Gyere velem! – parancsolta a rendőrnő mire bevezetett a kicsi kis váró terembe. Előttünk egy hosszú recepciós pult terült el. Nagy üvegekkel elválasztva, amin csak egy kis rész volt az ahol be lehetett látni, és beszélgetni a recepcióssal.
A rendőrnő oda sétált, mikor is megláttam ki ül a váró egyik fa székén, bilincsben.
- David? – mire az alak, aki ott ült felkapta a fejét. Lelógó és ápolatlan haja eltakarta az egyik szemét, ruhái nem tükrözték azt a srácot, akit én ismertem. Mindig elegánsan vagy éppen kemény fickósan öltözött, úgy hogy mellette mindenki eltörpüljön. Most viszont szakadtabb volt a ruhája, mint egy hajléktalannak. Arca tiszta seb, kezein hegek, és így nem tűnt másnak, mint egy közönséges tinédzser bűnözőnek. Oda sétáltam hozza.
- Mi történt veled David?
- Te meg ki a rák vagy? Honnan tudod a nevem? – meglepődésem nem tartott sokáig. A rendőrőrs kisebb váró szobájában kialudtak a fények. A koromsötétségben Marianne a zseblámpájával rám világított, majd rám üvöltött, hogy vigyázzak. Megfordultam majd láttam, ahogy az az alak, akit a jégfal mögött láttam most David-et nyakánál fogva tartja fent a magasban.
- Maga meg kicsoda? Hol van Marianne? – kérdeztem idegesen, kapkodva a levegőt.
- Én vagyok ez. Látom nagyon beütötted a fejed, de most nem tudunk a kórházba menni. A rendőrőrsre tartunk. Már vége van a hóviharnak. – az elmém valami örült játékot játszik velem, és teljesen megörültem, vagy ez a valóság, és az emberek körülöttem nem is azok, akiket megismertem? Hova lett az a Marianne aki a kávézóban várt rám. Eddig észre sem vettem, de kint sötét volt. A hó lassacskán esett csak le, és nem szakadt. Beértünk a rendőrőrs parkolójába.
- Gyere velem! – parancsolta a rendőrnő mire bevezetett a kicsi kis váró terembe. Előttünk egy hosszú recepciós pult terült el. Nagy üvegekkel elválasztva, amin csak egy kis rész volt az ahol be lehetett látni, és beszélgetni a recepcióssal.
A rendőrnő oda sétált, mikor is megláttam ki ül a váró egyik fa székén, bilincsben.
- David? – mire az alak, aki ott ült felkapta a fejét. Lelógó és ápolatlan haja eltakarta az egyik szemét, ruhái nem tükrözték azt a srácot, akit én ismertem. Mindig elegánsan vagy éppen kemény fickósan öltözött, úgy hogy mellette mindenki eltörpüljön. Most viszont szakadtabb volt a ruhája, mint egy hajléktalannak. Arca tiszta seb, kezein hegek, és így nem tűnt másnak, mint egy közönséges tinédzser bűnözőnek. Oda sétáltam hozza.
- Mi történt veled David?
- Te meg ki a rák vagy? Honnan tudod a nevem? – meglepődésem nem tartott sokáig. A rendőrőrs kisebb váró szobájában kialudtak a fények. A koromsötétségben Marianne a zseblámpájával rám világított, majd rám üvöltött, hogy vigyázzak. Megfordultam majd láttam, ahogy az az alak, akit a jégfal mögött láttam most David-et nyakánál fogva tartja fent a magasban.
Leszakította róla a ruhát, majd egy rántással leszakította a
bőrét. A látvány hatására öklendezni, és hátrálni kezdtem. Marianne megfogta a
kezeimet és a kocsiba siettünk. Az alak nem követett minket, de a kocsi fényszórója
bevilágította a recepciós pultot a nyitott ajtón keresztül, és láttuk mit tesz
éppen ez a sötét alak. Kitörte az üveget, majd a nyakánál fogva az öreg férfit,
aki a recepciós volt kihúzta a széléből, majd átváltoztatta egy kis
szörnyeteggé. Az öreg férfi ruhája a semmivé foszlott. Bőre kifordult
önmagából, szemei egybeforrtak. Végtagjai, és teste kisebbé alakult, majd
teljes mértékben, olyan szörny lett, ami eddig is üldözött minket. Marianne kitolatott,
majd teljes gázzal neki indult a csúszós autópályának.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- El a városból. Már nem biztonságos többé.
- De a szüleim!
- KÖLYÖK. Nincsenek szüleid. Egy papír sincs róla, hogy te bármikor is itt éltél volna ebben a városban. – úgy éreztem, hogy kitéptek egy darabot a szívemből. Hova lett anya és apa? Ki vagyok én?
- Miről beszél? – kérdeztem megszeppenve.
- Minden feljegyzést végig nézettem rólad. Te egy Orive nevű városból származol. Pár kilométerre van innen. Oda fogunk menni. Leteszlek az igazi szüleidnél. Ha nem találjuk őket, akkor az ottani rendőrségen foglak hagyni. Erősítést kell hívnom mindenképpen. Minden rendőr társamat megölték már. A város nagy részét teljesen ellepte a hó. Minden teljesen be van fagyva. Nincs áram a város nagy részén, nincs vízellátás. Ha ez így megy mindenki meg fog halni. Egyben itt vannak ezek a… mik ezek?
- Szörnyetegek. – mondtam teljesen elsápadva, majd korgott egyet a gyomrom. – Akkor le kell mennünk a hegyről?
- Igen. Prived hegyeire megyünk, és onnan lefelé, át a hídon és már ott is leszünk. Ha éhes vagy még maradt pár csokis szelet ott hátul. – Megálltunk hát, és a hátsó ülésre ültem. Befaltam három csokis, nápolyis szeletet és ittam a hideg vizes palackból. Marianne bekapcsolta a rádiót, amiből szintén a Highway To Hell („Út a pokolba”) című szám ment. Minden csatornát megnézet, de ez a szám ment mindenhol, így inkább kikapcsolta a rádiót, és betett egy CD-t rajta nyugtató dalokkal.
Lassan haladtunk a szülővárosom felé. Sosem mondták apáék, hogy honnan származom eredetileg. Persze izgatott, hogy nézhetnek ki. Vajon melyik igazi szülőmnek van szintén vörös haja?
Ahol voltam világ a valós világ, vagy csak egy képzelet? Vajon még csak álmodom? Mi történik velem? Az elmém teljesen összezavarodott. Elbóbiskolva lefeküdtem a hátsó ülésen.
Mikor felkeltem már nem mentünk tovább. Minden ajtó tárva nyitva volt. Marianne sehol. Kint végtelen fényes köd, és dermesztő hideg. Kiszálltam az autóból. Az autópálya szélén egy kis tábla állt: „Üdvözöljük Orive városában.”.
Átkutattam a csomagtartót és találtam pár lőszert. Elől a kocsiban pedig egy kisebb fegyvert, és egy zseblámpát. Úgy éreztem szükségem lesz rájuk. Ez ahol vagyok még mindig nem a valós világ. Éreztem. Nem tudom hogyan, de tudtam. Elindultam hát előre az autópályán Orive városa felé.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- El a városból. Már nem biztonságos többé.
- De a szüleim!
- KÖLYÖK. Nincsenek szüleid. Egy papír sincs róla, hogy te bármikor is itt éltél volna ebben a városban. – úgy éreztem, hogy kitéptek egy darabot a szívemből. Hova lett anya és apa? Ki vagyok én?
- Miről beszél? – kérdeztem megszeppenve.
- Minden feljegyzést végig nézettem rólad. Te egy Orive nevű városból származol. Pár kilométerre van innen. Oda fogunk menni. Leteszlek az igazi szüleidnél. Ha nem találjuk őket, akkor az ottani rendőrségen foglak hagyni. Erősítést kell hívnom mindenképpen. Minden rendőr társamat megölték már. A város nagy részét teljesen ellepte a hó. Minden teljesen be van fagyva. Nincs áram a város nagy részén, nincs vízellátás. Ha ez így megy mindenki meg fog halni. Egyben itt vannak ezek a… mik ezek?
- Szörnyetegek. – mondtam teljesen elsápadva, majd korgott egyet a gyomrom. – Akkor le kell mennünk a hegyről?
- Igen. Prived hegyeire megyünk, és onnan lefelé, át a hídon és már ott is leszünk. Ha éhes vagy még maradt pár csokis szelet ott hátul. – Megálltunk hát, és a hátsó ülésre ültem. Befaltam három csokis, nápolyis szeletet és ittam a hideg vizes palackból. Marianne bekapcsolta a rádiót, amiből szintén a Highway To Hell („Út a pokolba”) című szám ment. Minden csatornát megnézet, de ez a szám ment mindenhol, így inkább kikapcsolta a rádiót, és betett egy CD-t rajta nyugtató dalokkal.
Lassan haladtunk a szülővárosom felé. Sosem mondták apáék, hogy honnan származom eredetileg. Persze izgatott, hogy nézhetnek ki. Vajon melyik igazi szülőmnek van szintén vörös haja?
Ahol voltam világ a valós világ, vagy csak egy képzelet? Vajon még csak álmodom? Mi történik velem? Az elmém teljesen összezavarodott. Elbóbiskolva lefeküdtem a hátsó ülésen.
Mikor felkeltem már nem mentünk tovább. Minden ajtó tárva nyitva volt. Marianne sehol. Kint végtelen fényes köd, és dermesztő hideg. Kiszálltam az autóból. Az autópálya szélén egy kis tábla állt: „Üdvözöljük Orive városában.”.
Átkutattam a csomagtartót és találtam pár lőszert. Elől a kocsiban pedig egy kisebb fegyvert, és egy zseblámpát. Úgy éreztem szükségem lesz rájuk. Ez ahol vagyok még mindig nem a valós világ. Éreztem. Nem tudom hogyan, de tudtam. Elindultam hát előre az autópályán Orive városa felé.