2015. július 10., péntek

3.Fejezet : A másik önmagad




 3.Fejezet


A másik önmagad

Felriadtam. A rendőrautóban találtam magam, amint a város autópályáján haladunk. Mellettem Marianne… vagyis. A rövid szőke haja helyett most vállig érő gesztenye barna haja van. Szeme színe pedig már nem kék, hanem zöld. Száján már nincs az a zavaró vörös rúzs. Ez tényleg ő lenne, és hova a fenébe tartunk?
- Maga meg kicsoda? Hol van Marianne? – kérdeztem idegesen, kapkodva a levegőt.
- Én vagyok ez. Látom nagyon beütötted a fejed, de most nem tudunk a kórházba menni. A rendőrőrsre tartunk. Már vége van a hóviharnak. – az elmém valami örült játékot játszik velem, és teljesen megörültem, vagy ez a valóság, és az emberek körülöttem nem is azok, akiket megismertem? Hova lett az a Marianne aki a kávézóban várt rám. Eddig észre sem vettem, de kint sötét volt. A hó lassacskán esett csak le, és nem szakadt. Beértünk a rendőrőrs parkolójába.

- Gyere velem! – parancsolta a rendőrnő mire bevezetett a kicsi kis váró terembe. Előttünk egy hosszú recepciós pult terült el. Nagy üvegekkel elválasztva, amin csak egy kis rész volt az ahol be lehetett látni, és beszélgetni a recepcióssal.
A rendőrnő oda sétált, mikor is megláttam ki ül a váró egyik fa székén, bilincsben.
- David? – mire az alak, aki ott ült felkapta a fejét. Lelógó és ápolatlan haja eltakarta az egyik szemét, ruhái nem tükrözték azt a srácot, akit én ismertem. Mindig elegánsan vagy éppen kemény fickósan öltözött, úgy hogy mellette mindenki eltörpüljön. Most viszont szakadtabb volt a ruhája, mint egy hajléktalannak. Arca tiszta seb, kezein hegek, és így nem tűnt másnak, mint egy közönséges tinédzser bűnözőnek. Oda sétáltam hozza.
- Mi történt veled David?
- Te meg ki a rák vagy? Honnan tudod a nevem? – meglepődésem nem tartott sokáig. A rendőrőrs kisebb váró szobájában kialudtak a fények. A koromsötétségben Marianne a zseblámpájával rám világított, majd rám üvöltött, hogy vigyázzak. Megfordultam majd láttam, ahogy az az alak, akit a jégfal mögött láttam most David-et nyakánál fogva tartja fent a magasban.
Leszakította róla a ruhát, majd egy rántással leszakította a bőrét. A látvány hatására öklendezni, és hátrálni kezdtem. Marianne megfogta a kezeimet és a kocsiba siettünk. Az alak nem követett minket, de a kocsi fényszórója bevilágította a recepciós pultot a nyitott ajtón keresztül, és láttuk mit tesz éppen ez a sötét alak. Kitörte az üveget, majd a nyakánál fogva az öreg férfit, aki a recepciós volt kihúzta a széléből, majd átváltoztatta egy kis szörnyeteggé. Az öreg férfi ruhája a semmivé foszlott. Bőre kifordult önmagából, szemei egybeforrtak. Végtagjai, és teste kisebbé alakult, majd teljes mértékben, olyan szörny lett, ami eddig is üldözött minket. Marianne kitolatott, majd teljes gázzal neki indult a csúszós autópályának.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- El a városból. Már nem biztonságos többé.
- De a szüleim!
- KÖLYÖK. Nincsenek szüleid. Egy papír sincs róla, hogy te bármikor is itt éltél volna ebben a városban. – úgy éreztem, hogy kitéptek egy darabot a szívemből. Hova lett anya és apa? Ki vagyok én?
- Miről beszél? – kérdeztem megszeppenve.
- Minden feljegyzést végig nézettem rólad. Te egy Orive nevű városból származol. Pár kilométerre van innen. Oda fogunk menni. Leteszlek az igazi szüleidnél. Ha nem találjuk őket, akkor az ottani rendőrségen foglak hagyni. Erősítést kell hívnom mindenképpen. Minden rendőr társamat megölték már. A város nagy részét teljesen ellepte a hó. Minden teljesen be van fagyva. Nincs áram a város nagy részén, nincs vízellátás. Ha ez így megy mindenki meg fog halni. Egyben itt vannak ezek a… mik ezek?
- Szörnyetegek. – mondtam teljesen elsápadva, majd korgott egyet a gyomrom. – Akkor le kell mennünk a hegyről?
- Igen. Prived hegyeire megyünk, és onnan lefelé, át a hídon és már ott is leszünk. Ha éhes vagy még maradt pár csokis szelet ott hátul. – Megálltunk hát, és a hátsó ülésre ültem. Befaltam három csokis, nápolyis szeletet és ittam a hideg vizes palackból. Marianne bekapcsolta a rádiót, amiből szintén a Highway To Hell („Út a pokolba”) című szám ment. Minden csatornát megnézet, de ez a szám ment mindenhol, így inkább kikapcsolta a rádiót, és betett egy CD-t rajta nyugtató dalokkal.
Lassan haladtunk a szülővárosom felé. Sosem mondták apáék, hogy honnan származom eredetileg. Persze izgatott, hogy nézhetnek ki. Vajon melyik igazi szülőmnek van szintén vörös haja?
Ahol voltam világ a valós világ, vagy csak egy képzelet? Vajon még csak álmodom? Mi történik velem? Az elmém teljesen összezavarodott. Elbóbiskolva lefeküdtem a hátsó ülésen.

Mikor felkeltem már nem mentünk tovább. Minden ajtó tárva nyitva volt. Marianne sehol. Kint végtelen fényes köd, és dermesztő hideg. Kiszálltam az autóból. Az autópálya szélén egy kis tábla állt: „Üdvözöljük Orive városában.”.
Átkutattam a csomagtartót és találtam pár lőszert. Elől a kocsiban pedig egy kisebb fegyvert, és egy zseblámpát. Úgy éreztem szükségem lesz rájuk. Ez ahol vagyok még mindig nem a valós világ. Éreztem. Nem tudom hogyan, de tudtam. Elindultam hát előre az autópályán Orive városa felé.

2015. július 8., szerda

2.Fejezet : Dave




2.Fejezet

Dave

A Highway To Hell című számra riadtam fel a pláza kávézójában. A bárpultnál ott ült Marianne. Én pedig az egyik puffos széken feküdtem. A bár szokatlanul sötét volt. Egy lámpa sem volt felkapcsolva. Csak az elbarikádozott ablakon beszűrődő fény világította be a kávézó falait. Felültem az fekvésből, majd a rendőrnő felé fordultam.
- Mi történt velem? – kérdeztem tőle, de rám se nézett, és csak a pultot bámulta. – Kérem, mondjon valamit! – Kérésemre megfordult, és láttam, hogy az arca tele van hegekkel, és az egyik szeme vérben úszik.
- Szóval felébredtél végre. Alig tudtalak kimenekíteni a karmuk közül. Szépen el is bántak az arcommal. – Marianne az arcára mutatott. – Valamiért minden áron téged akartak. Minden befagyott körülöttük miután elájultál, és a hóvihar abbamaradt. Az egész utca egy jégverem lett. Azok a szörnyek a kocsik alól, kukákból, ház ablakiból kimászva indultak meg felénk. A sok kis csupasz, és gusztustalan lény között pedig volt egy hatalmas. A feje valami keresztféleség volt. A kereszt közepén pedig egy hatalmas fekete lyuk tátongott. A fegyveremből minden golyó kifogyott, de hiába kaptak golyót nem lett semmi bajuk. Gyorsak voltak, és épp hogy pár másodpercen múlt, hogy ne vigyenek téged magukkal. Sikerült elvonszolnom téged a kocsiba, és ahogyan csak tudtam nyomtam a gázt. A jeges úton majdnem neki csúsztunk egy oszlopnak. Végül belehajtottam a pláza bejáratába, és ide, a kávézóba besiettem. Pár üvegszilánk megsértette az arcom. A szememet pedig az egyik kis rohadék intézte el mikor a hátamra ugrott. Alig tudtam levakarni magamról. Sehol nem volt senki. A rádióm teljesen halott. Nincs áram, és csak ez a rohadt rádió működik, amiből folyamatosan csak ez a szar zene szól. – Érdeklődve hallgattam végig a rendőrnő monológját, és kissé nehezen, de hittem neki. Úgy látszik a látomás nem volt valótlan. De vajon mi okozhatja mind ezt?
- Most hova tovább? – tettem fel a kérdést.
- Igazándiból még nem találtam ki. Egy ideje minden csöndes. Három óráig voltál kiütve.
- Vajon mi történhetett a barátaimmal és a szüleimmel? Meg kell tudnom, hogy jól vannak-e. Én kimegyek.
- Ne legyél bolond! Várjuk meg az erősítést! Pár órán belül itt kell lenniük. – állt fel a helyéről a rendőrnő, amikor az elbarikádozott ajtó felé indultam.
- Nem lehet biztos benne, hogy bárki is utánunk jön ebben a fagyos időben. Tegyen, amit akar. Én kimegyek, és megkeresem a barátaimat. – Azzal elpakoltam a barikádot, majd a kezembe vettem a földön lévő golfütőt.
- Sok sikert. Ha találsz, valamit gyere ide vissza. – mondta a rendőrnő búcsúzóul.


Kilépve megláttam a pláza bejáratánál szétroncsolt rendőrautót. A szívem hevesen vert. Az egész pláza üres, és sötét volt e mellet pedig hűvös. Kinti süvítő szél hangja pedig kicsit sem segítet, hogy megnyugodjak. Elindultam a mozgólépcsőn, ami már nem mozgott, hogy felmenjek oda ahol Eddy-éket hagytam. Felsétáltam hát, majd befordultam, és láttam, hogy az egész étterem üres. Odasétáltam az asztalunkhoz, és megláttam, hogy a Zoeynak vett nyaklánc most ott hever a pulton.
Eltettem az oldalzsebembe, majd elővettem a telefonomat, hogy világítsak vele, mert már alig láttam valamit.
A távolban mozgásokat halottam, majd hirtelen az egyik étkező rész üvege kitört és mögötte minden elkezdett befagyni, így rohanni kezdtem vissza a kávézóba. Rohantam, ahogy csak tudtam, amikor is a kávézó felé vezető út teljesen el lett zárva egy hatalmas jégfallal.
Megfordultam, és felmértem a helyzetem. Ziháltam, és remegett a lábam, de gyorsan cselekednem kellett. Nem volt idő a szarakodásra. Megláttam a jobb oldali falon egy kisebb nyílást. Úgy döntöttem, hogy oda menekülök, legyen ott bármi, de legalább van esélyem. Így bemásztam a lyukon, másztam és másztam majd egy raktárban találtam magam. Takarítószerek, és felmosók között. Felálltam, és kinyitottam ajtót, ami egyenesen az utcára vezetett.

Az egész város ködbe burkolózott. Habár nem volt vakító és láthatatlan, de félelmetes volt. Már nem éreztem annyira nagyon nagy fagyott csak egy kis hűvösséget. A háztömbök falai most máshogy néztek ki. Aztán magam mögé néztem. A döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam. Szép napsütés, és élet. Emberek sétáltak a járda két szélén. Kávézó asztaloknál ültek, biciklivel közlekedtek. De mintha egy vizes, vagy inkább jeges fal elválasztott volna engem tőlük. Aztán a távolban megláttam egy alakot. Fekete szemével rám - rám pislogott. Arca csontos alakjával jobbra és balra biccentett, majd mögötte minden darabjaira tört. Szinte porrá lett a szélben. A kezét jobbra suhintotta mire egy egész épület romokban a semmibe veszet. Az emberek a szemem előtt váltak holttá és alakultak át csúfos szörnyeteggé. Majd amikor oda ért a jégfalhoz mélyen a szemembe nézett. A lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam megmoccanni. Egy jeges fal választott el minket, de csak pár centire voltunk egymástól. Ekkor felírt valamit a jeges falra, amit fordítva az az tükörben láttam, de el tudtam olvasni: „DAVE”
Ez után a jeges fal darabjaira tört, a levegőben egyszer csak semmivé lett, és a mögötte lévő élet egyé vált a ködös várossal. Az emberek már nem voltak ott. Az alak is eltűnt, de úgy éreztem, hogy ahol vagyok az nem a valós világ. Dave? Mit jelenthet ez a név? Az ő neve lehet?
Körülnéztem az utcán, majd észre vettem egy autót, ami szokatlanul jó állapotban volt. Nem volt befagyva, nem volt roncs. Habár még jogosítvánnyal nem rendelkeztem, azért rengetegszer vezethettem a nevelőapám autóját. Az apám, Peter a kormányzó, így sok olyan dolgot megtehettem és kipróbálhattam az életemben, amit más gyerek a városban nem. Úgy döntöttem el fogok menni haza, és megnézem a szüleim itt vannak-e ebben a világban. Nem találom a szavakat, hogy leírjam, miért tudom, hogy ahol vagyok az nem a valóság világa. A barátaim, a szüleim és Marianne is eltűnt és egyedül maradtam.
Beszálltam a nyitva lévő autóba, ami üresen jelezte a tankot, de mégis elindult. Mikor a visszapillantóba néztem láttam, hogy a többi autó alól ezek a gyors szörnyek kimásznak, így rá kellet taposnom a gázra. Hirtelen befordultam az egyik utca sarkon, amikor is
PUFF! Neki mentem egy óriási jégfalnak és elvesztettem az eszméletemet.

2015. július 5., vasárnap

1.Fejezet : Zoey Születésnapja




1.Fejezet


Zoey Születésnapja



Nem én vagyok a legkülönlegesebb gyerek a kis városkánkban Hell-ben. Viszont nekem van egyedül vörös frizurám. A hó mindig befedi a városunkat, és így olyan, mintha mindig karácsony lenne. A város három zónára esik, mi a kettesben lakunk a nevelő szüleimmel. Az egyes a külváros, ahol az üzletek, és intézmények vannak. A kettes az egy nagyobb lakónegyed. A hármas pedig a már bezárt szénbánya. Sokak szerint a tűz még most is ég odalent. Ezért nevezték el a helyet Hell-nek (Pokolnak).
Persze ez csak egy babona. A bánya pénz hiánya miatt zárt be hat évvel ezelőtt. A városban csupa jó emberek élnek, és sosem történik semmi tragédia. Bár, előző évben egy nagy baleset volt a Leonardo Street-en, de az is csak egy összekoccanás volt öt autó között.

A mai nap különleges, mert a három legjobb barátommal megyek, megünnepli Zoey születésnapját. Zoey egy átlagos, hosszú barna hajú lány volt. Mindig minden vizsgára előre tanult, minden házit mindig megcsinált és benne volt minden klubban. De ma tizenhat éves lesz.
Megbeszéltük közösen, hogy a közeli Space plázában fogjuk megtartani az ünnepséget, amíg a szülei felkészülnek otthon a meglepetés bulira. Így csak három órát kellett együtt lógnunk, és húznunk az időt, amíg haza nem kell majd kísérnünk Zoeyt.
Így hát elindultam, és útközben a buszra várva összefutottam Eddy-vel. Eddy egy kicsit sem jóképű, megtermett férfi volt. Inkább egy elhízott, pattanásos otthonülős srác. A szíve viszont nagy volt, és mindig kedves volt mindenkihez.
- Jaj, de örülök, hogy összefutunk. Te mit vettél Zoey-nak? – kérdezte Eddy. A mély hangjára mindenki figyelmes lett a buszmegállóban.
- A nyakláncot, amit múltkor nézegetett a Ginger Shop-ban. – válaszoltam, mire Eddy nagyot kacagott. Szúrós szemekkel néztem a szemeibe.
- Én a kedvenc csokoládéját vettem meg. Azt hiszem, hogy te nyertél ajándék terén. Szerinted David eljön? – David volt Zoey volt barátja. Maga Zoey mutatta be nekünk, és azóta őt is mindig elhívjuk mindenhova. Egy igazi örült, de mindig megtud minket nevettetni. Ettől függetlenül Zoey-val előző évben szakítottak, és azóta szinte egymáshoz sem szólnak.
Megérkezett a busz. Felszálltunk rá, majd egy kis idő múlva már ott is voltunk a Space pláza előtt. Leszállva Zoey várt minket. Nagy ölelést adott, majd elindultunk a plázába.
- Szóval David nem jött még el? – kérdezte Eddy, mire Zoey elvörösödött.
- Nem, és nem is érdekel. Ez az én napom. Ha el akar jönni akkor majd itt lesz. – mondta mire mögöttünk megszólal egy hang:
- Azt hitted nem jönnék el erre az eszméletlen bulira? – David volt az. Zoey köszönt neki, de ügyet sem vetett rá.
- Azért akkor buli még nem lesz. Haha. – Eddy majdnem elszólta magát, de nem kellet, mert Zoey-t sosem lehetett átverni. Főleg nem ilyen alapvető titkolózással.
- Nem kell megjátszani, tudom, hogy anyuék már készítik a meglepetés bulimat. – Ledermedtünk Eddy-vel. David meg csak jót röhögött.
- Nos, akkor mit fogunk csinálni? – Megfordultam David felé, amikor is megláttam a háta mögött valamilyen embernek tűnő lényt bemászni a szellőzőbe. Hirtelen nagyon hidegnek éreztem a levegőt.
- Pfú… ti is érzitek ezt a hideget? – kérdeztem.
- Miről beszélsz? Ez a világ egyik leghidegebb városa! – Mondta nekem David. – Na itt az ideje, hogy szórakozzunk.

Beültünk a játékterembe, majd onnan felmentünk egy gyorsétterembe hamburgerezni.
- Nos, és átadnám az ajándékodat Zoey. – David előhúzta az ajándékdobozát, mire Eddy és én majd lefolytunk a székünkről. Főleg miután kinyitotta a dobozt, és kivette azt a nyakláncot, amit én is vettem Zoey-nak.  
- Aszta! Pont ezt a nyakláncot néztem ki magamnak. Köszönöm David. – Zoey örömében Davidnek egy puszit nyomott az arcára. Nem tudtam mi tévő legyek, majd a hideg érzés még erősebb lett. Mozgolódást hallottam a szellőzőből. Libabőrös lett az egész testem, a hideg már csípte a bőröm. A hófehér orrom most vöröslőt, a szám kék lett. A gyorsétterem egyik pillanatban még a valóság volt, aztán szinte egy pislogásnyi idő alatt befagyott, és kéken csillogó jégverem lett.
- Nek… nekem… most mennem k.. k.. k.. kell. – Dadogtam, mire a három jó barátom meredten nézettek utánam.
Odasiettem a toalett ajtóhoz, ám amikor megfogtam a kilincset az befagyva letört. Az ajtó kinyílt magától, és egy pince tárult a szemem elé. A földön egy halott ember feküdt teljesen befagyva. A szemeit rám – rám vettette, majd egy óriási sikítás süketítette el a füleimet. Hátra léptem kettőt, amikor is valakinek a karjaiba estem.

- Jézusom! Jéghideg vagy. – egy rendőr volt az. Ez a hölgy egy rövid hajú, szőke és kék szemű nő volt. – Hívjam fel a szüleit? Kell segítség? – kérdezte.
- Nem kell asszonyom. Köszönöm szépen. Már jól vagyok. – mondtam, mire a rendőrnő ellenkezően bólogatott.
- Nem vagy jól. Olyan vagy, mint egy jégcsap. Haza viszlek. Merre laksz? – kérdezte, mire eszembe jutott, hogy ott hagytam Zoey-t és fel sem köszöntettem. De sajnos nem tudtam mit csinálni. Féltem, ezek a látomások annyira élethűek voltak. E mellet fáztam, úgy, mint ahogy még sohasem. Így bele egyeztem.
Lassan a pláza parkolójában találtam magam a rendőrnő mögött sétálva. Jobbra, balra nézve alakokat láttam mozogni. Megráztam a fejem, és közben folyamatosan karba tett kézzel próbáltam felmelegíteni a testem.
- Szóval az Albert Street-en laksz. Az nem kihalt utca? – Kérdezte beszállás után a rendőrnő. – Egyébként a nevem Marianne, Marianne Faithfull.
- Én meg Cole Ellwood vagyok. Nem, az a környék a gazdagabbak környéke – összehúzta a szemét Marianne.
- Ellwood? Tényleg ide valósi vagy? – A rendőr nőnek teljesen elmehetett az esze. A Ellwood család az egyik leghíresebb a városban, hisz a nevelőapám a kormányzó. Még kisbaba koromban vettek magukhoz.
- Peter Ellwood a város kormányzója. Az ő fia vagyok. – A rendőrnő most kiröhögött engem.
- Valószínű a hidegrázás teheti, kicsit összezavarja az elméjét. A város kormányzója Margaret Gummer. – Teljesen elképedtem. Amikor felértünk a parkolóból észre vettük, hogy hatalmas hóvihar tört ki. A kocsit szinte egyből eltakarta a hó, és alig láttunk valamit. 

A kocsi leállt teljesen, és nem ment tovább.
- Szálljunk ki és siessünk vissza a parkolóba, mert befog temetni minket a hó! – parancsolta a rendőrnő. Kinyitottam az ajtót, mire a hóvihar felkapta a testemet, és a következő, amire emlékszem, hogy egy fekete szemű, sötét frizurájú gonosz férfi nézett rám felülről, amíg én a földön az eget bámultam. A férfi hófehér bőrén sötét, és lila foltok voltak. Egy barna mellény volt rajta, ami már tiszta szakadt volt. Tekintetemben láttam, ahogy kéken csillogóan befagynak az épületek, és a hóvihar csak erősödik. A következő pillanatban teljesen elvesztettem az eszméletemet, és úgy éreztem, hogy meghalok.